Search

On June 15, 2026, the caves monastery of the Pechersk Lavra in Kyiv was hit by a Russian drone attack, which caused a fire on the roof of the Cathedral of the Assumption, but significant damage was avoided thanks to local defenses and the rain, while the importance of preserving cultural heritage was also discussed. (translated)

A halál – az elfogadhatatlan végesség Talán nincs még egy olyan bizonyosság az emberi életben, amelyet ennyire nehezen tudunk elfogadni. A halál mindig is ott állt mellettünk: a barlangok sötétjében, a piramisok árnyékában, a középkori templomok falain, a csatatereken, a járványok idején és a modern kórházak steril folyosóin. Mégis minden korszak embere úgy érezte, hogy a halál valamiképpen idegen. Mintha nem hozzánk tartozna. Mintha valami rendellenesség volna az élet rendjében. A történelem során az emberek nem egyszerűen meghaltak – értelmet próbáltak adni a halálnak. Az őskori temetkezések azt mutatják, hogy már tízezer évekkel ezelőtt is hittek valamiféle folytatásban. A halott mellé fegyvert, ékszert, ételt, használati tárgyakat helyeztek. Nem azért, mert a földnek szüksége volt rájuk, hanem mert úgy gondolták: a halottnak még szüksége lehet rájuk. A sír nem a vég volt, hanem egy kapu. Az ókori egyiptomiak talán minden népnél komolyabban vették a halál utáni életet. A test megőrzése, a mumifikálás, a sírkamrák díszítése, a Halottak Könyvének szövegei mind arról szóltak, hogy a halál csak egy állomás. Az ember lelke tovább él, de ehhez szüksége van arra, hogy neve fennmaradjon, teste felismerhető maradjon, és átkelhessen az istenek ítéletén. Számukra a feledés volt az igazi halál. A görögök egyszerre féltek és filozofáltak a halálról. Homérosz hősei dicsőséget kerestek, mert tudták, hogy az élet rövid. Platón a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, míg a sztoikusok azt tanították: a halál természetes, ezért nem szabad rettegni tőle. Könnyű ezt kimondani. Sokkal nehezebb akkor, amikor egy szeretett ember utolsó lélegzetét halljuk. A középkor embere sokkal közelebb élt a halálhoz, mint mi. A gyermekhalandóság magas volt, a járványok falvakat pusztítottak el, a háborúk mindennaposak voltak. A halál nem kivételes esemény volt, hanem állandó jelenlét. Ezért született meg a memento mori gondolata: emlékezz a halálra. A koponyák, homokórák, csontvázábrázolások nem a borzalmat akarták növelni, hanem emlékeztetni: az élet mulandó, ezért számít, hogyan élünk. A gyász is egészen más volt. Ma gyakran igyekszünk gyorsan túljutni rajta. A társadalom türelmetlen a gyásszal szemben. Néhány hét után azt várja, hogy térjünk vissza a munkába, a hétköznapokba, a mosolyhoz. Régen a gyásznak ideje volt. Hónapokig vagy évekig fekete ruhát viseltek, letakarták a tükröket, megállították az órákat a halál pillanatában. A házban virrasztottak a halott mellett. Nem elrejtették a halált, hanem együtt voltak vele. A 19. században a halál szinte családi esemény volt. A halottat otthon ravatalozták fel, a rokonok megérintették, elbúcsúztak tőle. Különös szokások is kialakultak: hajtincsből készített emlékékszerek, posztumusz fényképek, amelyek az utolsó közös emléket őrizték. Ezek ma talán hátborzongatónak tűnnek, de valójában ugyanarról szóltak, mint minden gyász: ne tűnj el teljesen. És talán ez az emberiség legnagyobb közös története. Nem a háborúk, nem a birodalmak, nem a királyok. Hanem az, hogy minden korszak embere megpróbálta valahogyan legyőzni a végességet. Emlékművekkel, sírokkal, legendákkal, vallásokkal, gyermekekkel, könyvekkel, dalokkal. Minden kultúra feltette ugyanazt a kérdést: valóban ennyi az ember? A halál azért olyan elfogadhatatlan, mert a szeretet nem ismeri a végességet. Amikor elveszítünk valakit, nemcsak egy embert veszítünk el, hanem a közös jövőt is, amelyet elképzeltünk vele. Ezért a gyász valójában nemcsak a múltról szól, hanem az elveszett jövőről is. A történelem azt tanítja, hogy a halált soha senki nem tudta megszelídíteni. De azt is, hogy az emlékezés különös hatalom. Amíg kimondjuk valakinek a nevét, amíg felidézünk egy történetet, egy mozdulatot, egy nevetést, addig valami mégis ellenáll a végességnek. Talán ezért építünk sírokat. Talán ezért gyújtunk gyertyát. És talán ezért mesélünk történeteket azokról, akik már nincsenek közöttünk. Fotó: Open AI

A Miskolci Járásbíróság egy év próbaidőre elítélte Miskolc polgármesterét, Tóth-Szántai Józsefet, mert a Barlangfürdő káreseményével kapcsolatban közzétett videója rágalmazásnak bizonyult, miután a bíróság szerint a közszereplőknek a véleménynyilvánítás keretein belül is felelősségteljesen kell eljárniuk, és a polgármester fellebbezett az ítélet ellen, hangoztatva a politikai véleménynyilvánítás szabadságát. #Miskolc #rágalmazás #TóthSzántaiJózsef

A Maldív-szigeteken öt olasz búvár tragikus halála súlyos balesethez vezetett, amely a csapat katasztrofális hibáiból fakadt, mivel nem megfelelő engedéllyel és felszereléssel merültek egy veszélyes barlangba, és a mentési akció során egy búvár is életét veszítette. #MaldívSzigetek #búvárbaleset #merülés

Öt napja kutatnak Laoszban egy barlangban rekedt hétfős csoport után, akik arany keresése és természetfelfedezés céljából indultak, de az esőzések következtében földcsuszamlás történt, ami elzárta a barlang bejáratát, miközben a mentőcsapatok nehéz körülmények között próbálnak előrehaladni és vízszivattyúzni. #barlangmentés #Laosz #búvárok

A Maldív-szigeteken egy baleset során öt olasz búvár veszítette életét, közülük kettő holttestét finn speciális mentőbúvárok egy mély barlanglabirintusból hozták felszínre, míg a baleset oka egyelőre nem ismert, de gyaníthatóan a búvárok merülési mélysége és a gázkeverék aránya játszhatott szerepet a tragédiában. #baleset #maldívszigetek #búvárkodás

Tragikus búvárbaleset történt a Maldív-szigeteken, ahol öt olasz turista, köztük egy egyetemi professzor és két kutató, vesztette életét víz alatti barlangkutatás közben, a mentési munkálatokat pedig a nagy mélység és a kedvezőtlen időjárási körülmények nehezítik. #tragédia #búvár #Maldív-szigetek