Search

A halál – az elfogadhatatlan végesség Talán nincs még egy olyan bizonyosság az emberi életben, amelyet ennyire nehezen tudunk elfogadni. A halál mindig is ott állt mellettünk: a barlangok sötétjében, a piramisok árnyékában, a középkori templomok falain, a csatatereken, a járványok idején és a modern kórházak steril folyosóin. Mégis minden korszak embere úgy érezte, hogy a halál valamiképpen idegen. Mintha nem hozzánk tartozna. Mintha valami rendellenesség volna az élet rendjében. A történelem során az emberek nem egyszerűen meghaltak – értelmet próbáltak adni a halálnak. Az őskori temetkezések azt mutatják, hogy már tízezer évekkel ezelőtt is hittek valamiféle folytatásban. A halott mellé fegyvert, ékszert, ételt, használati tárgyakat helyeztek. Nem azért, mert a földnek szüksége volt rájuk, hanem mert úgy gondolták: a halottnak még szüksége lehet rájuk. A sír nem a vég volt, hanem egy kapu. Az ókori egyiptomiak talán minden népnél komolyabban vették a halál utáni életet. A test megőrzése, a mumifikálás, a sírkamrák díszítése, a Halottak Könyvének szövegei mind arról szóltak, hogy a halál csak egy állomás. Az ember lelke tovább él, de ehhez szüksége van arra, hogy neve fennmaradjon, teste felismerhető maradjon, és átkelhessen az istenek ítéletén. Számukra a feledés volt az igazi halál. A görögök egyszerre féltek és filozofáltak a halálról. Homérosz hősei dicsőséget kerestek, mert tudták, hogy az élet rövid. Platón a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, míg a sztoikusok azt tanították: a halál természetes, ezért nem szabad rettegni tőle. Könnyű ezt kimondani. Sokkal nehezebb akkor, amikor egy szeretett ember utolsó lélegzetét halljuk. A középkor embere sokkal közelebb élt a halálhoz, mint mi. A gyermekhalandóság magas volt, a járványok falvakat pusztítottak el, a háborúk mindennaposak voltak. A halál nem kivételes esemény volt, hanem állandó jelenlét. Ezért született meg a memento mori gondolata: emlékezz a halálra. A koponyák, homokórák, csontvázábrázolások nem a borzalmat akarták növelni, hanem emlékeztetni: az élet mulandó, ezért számít, hogyan élünk. A gyász is egészen más volt. Ma gyakran igyekszünk gyorsan túljutni rajta. A társadalom türelmetlen a gyásszal szemben. Néhány hét után azt várja, hogy térjünk vissza a munkába, a hétköznapokba, a mosolyhoz. Régen a gyásznak ideje volt. Hónapokig vagy évekig fekete ruhát viseltek, letakarták a tükröket, megállították az órákat a halál pillanatában. A házban virrasztottak a halott mellett. Nem elrejtették a halált, hanem együtt voltak vele. A 19. században a halál szinte családi esemény volt. A halottat otthon ravatalozták fel, a rokonok megérintették, elbúcsúztak tőle. Különös szokások is kialakultak: hajtincsből készített emlékékszerek, posztumusz fényképek, amelyek az utolsó közös emléket őrizték. Ezek ma talán hátborzongatónak tűnnek, de valójában ugyanarról szóltak, mint minden gyász: ne tűnj el teljesen. És talán ez az emberiség legnagyobb közös története. Nem a háborúk, nem a birodalmak, nem a királyok. Hanem az, hogy minden korszak embere megpróbálta valahogyan legyőzni a végességet. Emlékművekkel, sírokkal, legendákkal, vallásokkal, gyermekekkel, könyvekkel, dalokkal. Minden kultúra feltette ugyanazt a kérdést: valóban ennyi az ember? A halál azért olyan elfogadhatatlan, mert a szeretet nem ismeri a végességet. Amikor elveszítünk valakit, nemcsak egy embert veszítünk el, hanem a közös jövőt is, amelyet elképzeltünk vele. Ezért a gyász valójában nemcsak a múltról szól, hanem az elveszett jövőről is. A történelem azt tanítja, hogy a halált soha senki nem tudta megszelídíteni. De azt is, hogy az emlékezés különös hatalom. Amíg kimondjuk valakinek a nevét, amíg felidézünk egy történetet, egy mozdulatot, egy nevetést, addig valami mégis ellenáll a végességnek. Talán ezért építünk sírokat. Talán ezért gyújtunk gyertyát. És talán ezért mesélünk történeteket azokról, akik már nincsenek közöttünk. Fotó: Open AI

A bosznia-hercegovinai Medjugorjéban ismeretlen elkövetők vandálisan meggyalázták a helyi Mária-szobrokat, felgyújtották a Szent Jakab-templom szabadtéri oltárát, és sértő üzeneteket hagytak maguk után, mindez pedig néhány nappal a Mladifest nemzetközi katolikus ifjúsági találkozó előtt történt, súlyos felháborodást kiváltva a hívek körében. #Medjugorje #vandálizmus #katolikus

Azt tudtátok, hogy van egy lövésnyom a parlamenti ülésteremben a pulpituson, ahol a napirend előtti felszólalásaimat szoktam kezdeni? 1912-ben egy ellenzéki képviselő háromszor rálőtt Tisza István akkori házelnökre. A merénylő rosszul célzott, a golyó a pulpitusba fúródott. Tisza István egy pillanat szünetet tartott, majd folytatta a beszédét. Sokszor eszembe jut ez is, amikor felsétálok a pulpitusra megtartani a beszédemet. Talán senki nem gondolta volna, hogy az áprilisi rendszerváltás egyik mellékes eredménye lesz a magyar parlamentarizmus feltámadása. Sokszor beszéltem már róla, hogy nekem személyesen milyen sokat hozzátett a politikai edukációmhoz, hogy a ‘90-es évek elején iskola és edzés után a nagymamámmal parlamenti közvetítéseket néztünk. Ahogy a történelmi és jogtörténeti tanulmányaim kedvenc részei is a reformkori, vagy éppen a kiegyezés utáni Országgyűléshez kötődnek. Legendák, misztikus képviselők, hazafiak. Obstrukció, ármányok, merényletkísérlet, mikszáthi anekdoták. Velünk élő történelem. Személy szerint örülök annak, hogy miután Orbán Viktor 16 éven keresztül szándékosan kiüresítette és jelentéktelenné tette az Országgyűlést, nekünk pár hét alatt sikerült feltámasztanunk a parlamentáris hagyományokat, és a politika központja újra a “Tisztelt Ház” lett. Büszke vagyok arra, hogy soha olyan sokan nem követték a parlamenti üléseket és ezzel a közélet alakítását, mint manapság. Örülök, hogy végre újra szexi lett politikával és közélettel foglalkozni, és végre a fiatalok is úgy érzik, hogy van beleszólásuk a közös dolgainkba. Meggyőződésem, hogy ma már a 18 év alattiak túlnyomó része is eléggé felkészült és tájékozott ahhoz, hogy beleszólhasson a közös döntéseinkbe. A magam részéről az alkotmányozás folyamatában támogatnám a választási korhatár 16 évre történő csökkentését. Persze Deáktól, Jókaitól, Eötvöstől, Apponyitól vagy Schlachta Margittól egyelőre még messze van a parlamenti színvonal, de bízom benne, hogy az alkotmánymódosítással bevezetésre kerülő képviselői cikluskorláttal ez is változik majd. Jó lenne, ha a magyar alkotmányosság templomába csak olyanok kerülnének be, akik valóban a hazájukért és a magyarokért szeretnének dolgozni. Hiszen tudjuk, hogy attól mert egy bohóc bekerül a palotába, még nem lesz belőle király, viszont a palota cirkusszá változhat. Szép hétvégét! #politika #történelem #parlament

Egy észak-karolinai férfit, William S. Millikent, akit két lángszóróval és több mint 500 lőszert találtak a teherautójában, letartóztattak, miután fegyveresként jelentették a Wesley Memorial Church parkolójában, és most tömegpusztító fegyverek és tiltott anyag birtoklásával vádolják. #ÉszakKarolina #fegyveresIncidens #templom