BETA nonprofit public democratic european moderated

Marland Noonan

2 posts

Marland Noonan

1 Following
1 Followers

A játék közbeni előítéleteim Szeretem azt hinni magamról, hogy nincs bennem előítélet más nemzetekkel szemben. Úgy gondolom, hogy az ember nem attól jó vagy rossz, hogy hová született, milyen nyelven beszél, milyen a bőre színe vagy honnan jött. Aztán leülök játszani egyet a Solitaire Sociallal, és néhány perc alatt rá kell jönnöm, hogy azért ez a dolog nem egészen ilyen egyszerű. 😄 Mert amikor látom, hogy az ellenfelem román, valahogy rögtön megjelenik bennem: „Na, ez is egy szőrös talpú román…” Ha francia: „Persze… a csigaevő.” Olasz? „Na, megjött a digó, a macskazabáló.” Német? „Ez biztos valami sört vedelő fasiszta.” Amerikai? „Na, ez meg biztos olyan buta, mint a tök.” Arab? „Terrorista.” És vannak ennél is csúnyább szavak, amelyeket most inkább nem írok le. Igen, tudom. Csúnya dolog. És talán az a legérdekesebb az egészben, hogy mindez egyetlen pillanat alatt történik. Nem ülök otthon azon gondolkodva, hogy én bizony utálom a románokat, franciákat, németeket vagy bárki mást. Eszembe sem jut ilyesmi. Aztán jön egy játék, ahol az ember nyerni akar, az ellenfél pedig éppen keresztbe tesz nekem. És hirtelen már nem egy ismeretlen ember ül a másik oldalon, hanem egy nemzet képviselője. Ha pedig éppen magyar, akkor sincs mindig könnyebb dolga. Sőt. Néha kifejezetten az az érzésem, hogy a magyarok azok, akik a legjobban igyekeznek megszívatni, amikor én vezetek. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Ő is nyerni akar. Én is. Ha a játék ad valamilyen lehetőséget arra, hogy keresztbe tegyek a másiknak, akkor nyilván ő is használni fogja. Ahogy én is. Ez a játék része. Csakhogy az ember agya érdekes szerkezet. Ha egy román ellenfél háromszor egymás után kiszúr velem, könnyen megszületik bennem a gondolat: „Na, ezek már csak ilyenek.” Ha ugyanezt egy magyar csinálja: „Na tessék! Ezek sem jobbak!” Ha pedig én nyerek: „Na, azért mégiscsak tudunk játszani!” És közben pontosan tudom, hogy egyetlen emberből próbálok következtetni több millióra. Ez pedig már nem logika, hanem előítélet. Talán a játék csak azért érdekes számomra ebből a szempontból, mert megmutat valamit, amit a hétköznapokban sokkal könnyebb elrejteni. Ott van bennünk egy csomó beidegződés, régi vicc, hallott mondat, családi történet, történelmi sérelem, sztereotípia. A fejünkben ott vannak a „románok”, a „németek”, az „olaszok”, az „amerikaiak”, az „arabok”, a „magyarok” – és közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valójában emberek vannak. Persze ettől még nem gondolom, hogy egy-egy ilyen gondolat automatikusan szörnyeteggé tesz valakit. Az agyunk tele van gyorsítógombokkal. Címkéz, egyszerűsít, kategorizál. Néha pedig a humor és a káromkodás formájában engedi ki a gőzt. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal. Elhisszük őket? Átvisszük őket a való életbe? Vagy képesek vagyunk egy pillanattal később azt mondani: „Na jó, öregem… ez csak egy játék volt. Nem tudsz te semmit erről az emberről.” Én azt hiszem, nálam ez utóbbi az, ami számít. Mert lehet, hogy a fejemben játék közben van egy csökött amerikai, egy sörös fasiszta német, egy csigaevő francia, egy digó olasz, egy szőrös talpú román és egy mindenkit megszívató magyar. De a valóságban egyikükről sem tudok semmit. És talán ez a legfontosabb felismerés: nem az mutatja meg igazán, milyen emberek vagyunk, hogy milyen gondolat villan át rajtunk, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Aztán persze jöhet még egy parti. És ha megint elveszem a partit, majd meglátjuk, melyik nemzet lesz éppen a hibás. Kép: Open AI #előítélet #emberiagy #önirónia #sztereotípiák #játék #gondolatok #önismeret

Ahogy olvastam egyik csoportban egy írást a mai kor emberéről, egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy talán nem is az a kérdés, mikor lett bűn az öröm, a pihenés vagy az érintés, hanem az, hogy milyen világot építettünk magunk köré. A modern élet rengeteget adott nekünk. Kényelmet, biztonságot, technológiát, gyorsaságot, lehetőségeket. Mégis úgy tűnik, mintha minden ajándék mellé odacsomagolt volna valami láthatatlan árat is. A folyamatos teljesítménykényszer, az állandó összehasonlítás, a megfelelési vágy és a megszakítás nélküli információáradat lassan kiszorította azokat az egyszerű dolgokat, amelyek valójában megtöltik tartalommal az életet. Ma már nem elég csak élni. Jól kell kinézni, hatékonynak kell lenni, mindig fejlődni kell, mindig többet kell elérni. Mindenből verseny lett. A testünkből, a munkánkból, a kapcsolatainkból, még a pihenésünkből is. Már azt is mérjük, mennyit aludtunk, hány lépést tettünk, mennyire voltunk produktívak. Közben pedig észrevétlenül elfelejtettük, milyen érzés csak úgy lenni. A közösségi média nap mint nap olyan életeket mutat, amelyek többnyire csak gondosan megszerkesztett kirakatok. Mi pedig ehhez a kirakathoz mérjük a saját, nagyon is valóságos életünket. Innen már csak egy lépés, hogy szégyellni kezdjük a testünket, a hibáinkat, az öregedésünket vagy éppen azt, hogy elfáradtunk. Talán ezért lett gyanús a pihenés is. Mintha az ember értékét már nem az határozná meg, hogy milyen ember, hanem hogy mennyit termel, mennyit teljesít és mennyire hasznos. Pedig a természet egésze a ritmusra épül. Nappal és éjszaka, belégzés és kilégzés, munka és pihenés váltják egymást. Egyedül az ember próbálja meggyőzni magát arról, hogy szünet nélkül működhet. Ugyanez történt a kapcsolatainkkal is. Soha nem volt ilyen egyszerű kapcsolatba lépni egymással, és talán még soha nem voltunk ennyire magányosak. Üzenetek százait küldjük el naponta, miközben egyre ritkább az a beszélgetés, amikor valóban figyelünk a másikra. Ez a világ összeköt bennünket a képernyőkön keresztül, de sokszor elszakít attól, aki mellettünk ül. Mégis azt gondolom, hogy van remény. Mert ezek a változások nem a természet törvényei, hanem emberi döntések következményei. És amit ember teremtett, azon ember képes változtatni is. Talán nem tudjuk megváltoztatni az egész világot, de eldönthetjük, hogy ma odafigyelünk valakire. Hogy nem kérünk bocsánatot azért, mert megpihenünk. Hogy örülünk egy szelet süteménynek bűntudat nélkül. Hogy megölelünk valakit, nevetünk egy nagyot, vagy egyszerűen csak csendben leülünk egy fa alá anélkül, hogy hasznosnak akarnánk látszani. Lehet, hogy éppen ezek a kis "lázadások" vezetnek vissza ahhoz, amit emberi életnek hívunk. Mert nem a modern világ vívmányaival van a baj, hanem azzal, amikor hagyjuk, hogy azok irányítsák az életünket, és elhitessék velünk, hogy az értékünk a teljesítményünkben mérhető. Pedig az ember nem gép. Nem termelőeszköz. Hanem érző, szeretni és kapcsolódni képes lény. És talán ezt lenne a legfontosabb újra megtanulnunk. #gondolatok #modernvilág #lassulj #tudatosélet #egyensúly #pihenés #kapcsolódás #emberikapcsolatok #jelenlét #emberneklenni.