A játék közbeni előítéleteim Szeretem azt hinni magamról, hogy nincs bennem előítélet más nemzetekkel szemben. Úgy gondolom, hogy az ember nem attól jó vagy rossz, hogy hová született, milyen nyelven beszél, milyen a bőre színe vagy honnan jött. Aztán leülök játszani egyet a Solitaire Sociallal, és néhány perc alatt rá kell jönnöm, hogy azért ez a dolog nem egészen ilyen egyszerű. 😄 Mert amikor látom, hogy az ellenfelem román, valahogy rögtön megjelenik bennem: „Na, ez is egy szőrös talpú román…” Ha francia: „Persze… a csigaevő.” Olasz? „Na, megjött a digó, a macskazabáló.” Német? „Ez biztos valami sört vedelő fasiszta.” Amerikai? „Na, ez meg biztos olyan buta, mint a tök.” Arab? „Terrorista.” És vannak ennél is csúnyább szavak, amelyeket most inkább nem írok le. Igen, tudom. Csúnya dolog. És talán az a legérdekesebb az egészben, hogy mindez egyetlen pillanat alatt történik. Nem ülök otthon azon gondolkodva, hogy én bizony utálom a románokat, franciákat, németeket vagy bárki mást. Eszembe sem jut ilyesmi. Aztán jön egy játék, ahol az ember nyerni akar, az ellenfél pedig éppen keresztbe tesz nekem. És hirtelen már nem egy ismeretlen ember ül a másik oldalon, hanem egy nemzet képviselője. Ha pedig éppen magyar, akkor sincs mindig könnyebb dolga. Sőt. Néha kifejezetten az az érzésem, hogy a magyarok azok, akik a legjobban igyekeznek megszívatni, amikor én vezetek. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Ő is nyerni akar. Én is. Ha a játék ad valamilyen lehetőséget arra, hogy keresztbe tegyek a másiknak, akkor nyilván ő is használni fogja. Ahogy én is. Ez a játék része. Csakhogy az ember agya érdekes szerkezet. Ha egy román ellenfél háromszor egymás után kiszúr velem, könnyen megszületik bennem a gondolat: „Na, ezek már csak ilyenek.” Ha ugyanezt egy magyar csinálja: „Na tessék! Ezek sem jobbak!” Ha pedig én nyerek: „Na, azért mégiscsak tudunk játszani!” És közben pontosan tudom, hogy egyetlen emberből próbálok következtetni több millióra. Ez pedig már nem logika, hanem előítélet. Talán a játék csak azért érdekes számomra ebből a szempontból, mert megmutat valamit, amit a hétköznapokban sokkal könnyebb elrejteni. Ott van bennünk egy csomó beidegződés, régi vicc, hallott mondat, családi történet, történelmi sérelem, sztereotípia. A fejünkben ott vannak a „románok”, a „németek”, az „olaszok”, az „amerikaiak”, az „arabok”, a „magyarok” – és közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valójában emberek vannak. Persze ettől még nem gondolom, hogy egy-egy ilyen gondolat automatikusan szörnyeteggé tesz valakit. Az agyunk tele van gyorsítógombokkal. Címkéz, egyszerűsít, kategorizál. Néha pedig a humor és a káromkodás formájában engedi ki a gőzt. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal. Elhisszük őket? Átvisszük őket a való életbe? Vagy képesek vagyunk egy pillanattal később azt mondani: „Na jó, öregem… ez csak egy játék volt. Nem tudsz te semmit erről az emberről.” Én azt hiszem, nálam ez utóbbi az, ami számít. Mert lehet, hogy a fejemben játék közben van egy csökött amerikai, egy sörös fasiszta német, egy csigaevő francia, egy digó olasz, egy szőrös talpú román és egy mindenkit megszívató magyar. De a valóságban egyikükről sem tudok semmit. És talán ez a legfontosabb felismerés: nem az mutatja meg igazán, milyen emberek vagyunk, hogy milyen gondolat villan át rajtunk, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Aztán persze jöhet még egy parti. És ha megint elveszem a partit, majd meglátjuk, melyik nemzet lesz éppen a hibás. Kép: Open AI #előítélet #emberiagy #önirónia #sztereotípiák #játék #gondolatok #önismeret
