Search

A pillanat, amikor Hankó Balázs kijön a Parlamentből, és otthagyja a saját kocsija, amely az ügyészségre szállítaná!😁Mekkora zavar van a fejekben,ott mindenki meg van kergülve,mert tudják hogy előbb utóbb soron következik mind!😉 https://t.co/mRJOEcJprh #Parlament #HankóBalázs #ügyészség

Popcorn bekészítve, kóla, sör, pálinka a kézben, mert a magyar valóság megint jobb, mint bármelyik streaming-sorozat. 😁 Szóval eljött a nap, amit fél éve még a legvadabb sci-fi írók sem mertek volna papírra vetni, a rendőrség nemhogy nem dobta a kukába a volt miniszterelnök elleni feljelentést, de már át is passzolta a Központi Nyomozó Főügyészségnek. Gondoljunk csak bele a helyzetbe egy pillanatra. Ott ül Viktátor a megszokott, jól bejáratott Hír TV-s fotelben (mert ugye a szokások rabjai vagyunk), és a régi reflexekből táplálkozva kényelmesen le-„ÁVH-zza” az új vagyonvisszaszerzési hivatalt. Majd mintegy mellékesen, két félmosoly között bejelenti, hogy mindenkit szépen felírnak a listára, név szerint, és majd elszámoltatják őket, amint „visszatér a jogállam”. Csakhogy közben elfelejtett szólni a naptárnak... Áprilisban a tavaszi szél nemcsak a plakátokat fújta le az oszlopokról, hanem a védelmi hálót is a feje felől. Nincs már miniszterelnöki pulpitus, nincs kétharmad, és legfőképp, nincs mentelmi jog! Sima, mezei civilként besétálni a kamerák elé és hivatalnokokat listázással fenyegetni? Bátor húzás. Vagy megszokás? Erre Fekete-Győr meglátta a ziccert, leporolta a Btk. 310-et, és már kocogott is a Teve utcába hivatalos személy elleni erőszak gyanújával. És a csattanó? A hatóság nem röhögte ki, hanem fogta az aktát, és küldte tovább a nyomozó ügyészségre! 👏 Vajon mit érezhetnek most azok az ügyészek, akik eddig reflexből iktatták az „elutasítva bűncselekmény hiányában” sablonokat? Melyik ujjukba harapjanak? A régi hűség még ott kísért az íróasztalfiókban, de a kinti világban már nagyon más idők járnak! Unger Anna az NVVH éléről simán visszaint, hogy a dolgozókat senki nem fogja megfélemlíteni, Magyar Péter pedig már a parlamentben dörzsöli a tenyerét... Tizenhat évig ő diktálta a játékszabályokat, most meg hirtelen rájöhet, milyen az, amikor a törvényt nem a pártközpontban szabják méretre, hanem ellene alkalmazzák. 😁 #magyar2026 #Tisza2026 #magyarpolitika #jogállam #választások

Hamarosan eljön a mi időnk! 💪🏻🫶🏻🍂🍁 Orbán Viktor: „Mire az első falevelek lehullanak, nekünk készen kell állnunk. Nem hátrálunk meg, nem adjuk fel, mert tudjuk, miért küzdünk: a hazánkért, a családjainkért, a jövőnkért. Eljön a pillanat, amikor minden magyar embernek meg kell mutatnia, hogy van tartás, van hit, és van erő megvédeni mindazt, ami igazán fontos…“ #magyarország #jövő #kitartás

Nem mindig a legnépszerűbb döntés a legjobb döntés. Hosszú bejegyzés, előre is elnézést érte. Először is, hadd kezdjem azzal, hogy büszke vagyok a TISZA kormányzásának első 110 napjára. Arra, hogy sikerült a minden szempontból a csőd szélére vezetett hazánkat visszarántani a szakadék széléről. Örülök annak, hogy már több mint 100 pontot sikerült teljesítenünk a TISZA vállalásaiból. Nagy dolog, hogy sikerült hazahoznunk az elveszettnek hitt 6000 milliárd forint uniós forrást, valamint, hogy ezermilliárd forinttal javítottuk a költségvetés helyzetét. Jó hír a százezer forintos iskolakezdési támogatás, a tűzifa és a vényköteles gyógyszerek áfájának csökkentése, a szociális tűzifa keretének megduplázása valamint 2027-től az öregségi nyugdíj minimumának 120 ezer forintra emelése. Eddig majd 3000 milliárd forint közvagyont szereztünk vissza az embereknek és százmilliárdokat fogtunk meg a túlárazott beruházásokon. Ahogy vállaltuk, új köztársasági elnökünk van és hamarosan megválasztásra kerül az új legfőbb ügyész és az Alkotmánybíróság új elnöke. Megszűnt az uszító gyűlöletpropaganda és felszabadítottuk a közmédiát. Óriási vasútfejlesztési és bérlakásépítési programot indítottunk. Soha nem látott összefogással három hőhullámot és két energiaválságot kezeltünk sikerrel. Két hét alatt levezényeltünk egy három évtizede nem látott építkezést a Dunán. Rengeteg intézmény és hivatal teljes vezetését lecseréltük és az új vezetőket jórészt nyílt pályázaton választottuk ki. A sor hosszan lenne folytatható. De ami most a legtöbbeket érdekel, teljesítve az egyik legfőbb vállalásunkat, rekord idő alatt létrehoztuk Európa talán legerősebb korrupcióellenes intézményét, a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatalt. Emellett hazánk csatlakozik az Európai Ügyészséghez. Pontosan azért, mert tudjuk, hogy a magyarok többsége nem egy egyszerű kormányváltásra, hanem rendszerváltásra és igazságtételre szavazott. Száztíz nappal a kormányváltás után Magyarországnak van Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatala. sokan azt mondták, hogy ez lehetetlen. Azt mondták, ehhez évek kellenek. Hogy nem lesz hozzá kétharmad. Hogy nem lesz hozzá politikai akarat. Hogy az érintettek majd megakadályozzák. Hogy egy ilyen intézményt Magyarországon egyszerűen nem lehet létrehozni. De mi megcsináltuk! Szeretném újra világossá tenni, hogy soha nem vállaltunk olyat (és más kormány sem vállal ilyet), hogy minden vezetői pozícióra meg fogjuk a közvéleménnyel szavaztatni a jelölteket. Ahogy egyetlen kormány vagy Parlament sem teszi ezt például a NAV elnökkel, kórházigazgatókkal, vagy épp a MÁV és a bíróságok vezetőivel sem. De ugyanúgy nem kéri ki az emberek közvetlen véleményét a köztársasági elnök sem, amikor jelöli nemsokára az új legfőbb ügyészt. És hogy miért nem? Azért mert nem a közvélemény és az állampolgárok felelőssége, hogy ki az adott pozícióra a legmegfelelőbb jelölt, hanem azé, aki kinevezi. Pontosan tudom, hogy az egész társadalom (beleértve minket is) elkezdte újra tanulni a demokráciát, hiszen hosszú évekig nem igazán volt benne részünk. Érzem azt is, hogy ebben a folyamatban lesznek döccenők, akár néha személyes csalódások is, de ettől függetlenül fenntartom, hogy a mi felelősségünk mindent elmagyarázni, akár a közvetett képviselet lényegét, amikor bizonyos döntések meghozataláért vagy személyek kinevezéséért a megválasztott vezető a felelős. Nem egy influenszer, nem egy volt politikus és nem is a közvélemény többsége. Ha mindig a közvélemény döntene kinevezésekről, jogszabályokról, költségvetésről, adókról, akkor az ország kormányozhatatlanná válna. Tudomásul kell venni mindenkinek (nekünk is), hogy nem mindig a legnépszerűbb döntés a jó döntés. A TISZA-kormány tagjai és a képviselőink négy évre vállaltak szolgálatot és esküdtek fel a hazájukra. Mindent ennek rendelnek alá és minden döntést ennek tudatában hoznak meg, akkor is ha az adott pillanatban ez nem tűnik népszerűnek. Lehet ezért minket kritizálni, lehet velünk egyet nem érteni, de a mi lelkiismeretünk tiszta. Nálunk jobban senki nem szeretné az elsíbolt állami vagyonok visszaszerzését és a felelősök megbüntetését. Minden ehhez szükséges döntést meghozunk. Minden szükséges jogszabályt módosítunk, hogy a vizsgálatok és a büntetőeljárások rövidüljenek. A jogállami keretekre viszont továbbra is ügyelnünk kell, mert csak így lehet hiteles a folyamat. Nem szeretnék külön kitérni a napokban terjesztett összeesküvés-elméletekre és hamis vádakra, hiszen semmi nem igaz belőlük. Pontosan tudható, hogy miért érdeke a Fidesznek és más bukott politikusoknak a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal munkájának megnehezítése és a hitelességének rombolása. Mi viszont ezt nem fogjuk hagyni és a létező legerősebb Hivatal felállítása a célunk, szakmai, elkötelezett és megalkuvást soha nem tűrő vezetőkkel. Megköszönöm, ha ebben minél többen támogattok minket. Természetesen ha valaki a 110 napos kormányzásunk eredményei mellett egy neki nem tetsző személyi döntés miatt eltávolodik a TISZA-tól, ehhez is szíve joga van. Mi viszont semmilyen nyomásra nem fogunk engedni sem az eskünkből, sem a vállalásainkból. Részemről a kérdés a fentiek szerint lezárva. Folytatjuk a kormányzást és egy működő és emberséges Magyarország felépítését, ami a feladatunk. Amiért ránk szavaztatok. Szép vasárnapot! #TISZA #kormányzás #demokrácia

A játék közbeni előítéleteim Szeretem azt hinni magamról, hogy nincs bennem előítélet más nemzetekkel szemben. Úgy gondolom, hogy az ember nem attól jó vagy rossz, hogy hová született, milyen nyelven beszél, milyen a bőre színe vagy honnan jött. Aztán leülök játszani egyet a Solitaire Sociallal, és néhány perc alatt rá kell jönnöm, hogy azért ez a dolog nem egészen ilyen egyszerű. 😄 Mert amikor látom, hogy az ellenfelem román, valahogy rögtön megjelenik bennem: „Na, ez is egy szőrös talpú román…” Ha francia: „Persze… a csigaevő.” Olasz? „Na, megjött a digó, a macskazabáló.” Német? „Ez biztos valami sört vedelő fasiszta.” Amerikai? „Na, ez meg biztos olyan buta, mint a tök.” Arab? „Terrorista.” És vannak ennél is csúnyább szavak, amelyeket most inkább nem írok le. Igen, tudom. Csúnya dolog. És talán az a legérdekesebb az egészben, hogy mindez egyetlen pillanat alatt történik. Nem ülök otthon azon gondolkodva, hogy én bizony utálom a románokat, franciákat, németeket vagy bárki mást. Eszembe sem jut ilyesmi. Aztán jön egy játék, ahol az ember nyerni akar, az ellenfél pedig éppen keresztbe tesz nekem. És hirtelen már nem egy ismeretlen ember ül a másik oldalon, hanem egy nemzet képviselője. Ha pedig éppen magyar, akkor sincs mindig könnyebb dolga. Sőt. Néha kifejezetten az az érzésem, hogy a magyarok azok, akik a legjobban igyekeznek megszívatni, amikor én vezetek. Persze tudom, hogy ez hülyeség. Ő is nyerni akar. Én is. Ha a játék ad valamilyen lehetőséget arra, hogy keresztbe tegyek a másiknak, akkor nyilván ő is használni fogja. Ahogy én is. Ez a játék része. Csakhogy az ember agya érdekes szerkezet. Ha egy román ellenfél háromszor egymás után kiszúr velem, könnyen megszületik bennem a gondolat: „Na, ezek már csak ilyenek.” Ha ugyanezt egy magyar csinálja: „Na tessék! Ezek sem jobbak!” Ha pedig én nyerek: „Na, azért mégiscsak tudunk játszani!” És közben pontosan tudom, hogy egyetlen emberből próbálok következtetni több millióra. Ez pedig már nem logika, hanem előítélet. Talán a játék csak azért érdekes számomra ebből a szempontból, mert megmutat valamit, amit a hétköznapokban sokkal könnyebb elrejteni. Ott van bennünk egy csomó beidegződés, régi vicc, hallott mondat, családi történet, történelmi sérelem, sztereotípia. A fejünkben ott vannak a „románok”, a „németek”, az „olaszok”, az „amerikaiak”, az „arabok”, a „magyarok” – és közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy valójában emberek vannak. Persze ettől még nem gondolom, hogy egy-egy ilyen gondolat automatikusan szörnyeteggé tesz valakit. Az agyunk tele van gyorsítógombokkal. Címkéz, egyszerűsít, kategorizál. Néha pedig a humor és a káromkodás formájában engedi ki a gőzt. A kérdés inkább az, hogy mit kezdünk ezekkel a gondolatokkal. Elhisszük őket? Átvisszük őket a való életbe? Vagy képesek vagyunk egy pillanattal később azt mondani: „Na jó, öregem… ez csak egy játék volt. Nem tudsz te semmit erről az emberről.” Én azt hiszem, nálam ez utóbbi az, ami számít. Mert lehet, hogy a fejemben játék közben van egy csökött amerikai, egy sörös fasiszta német, egy csigaevő francia, egy digó olasz, egy szőrös talpú román és egy mindenkit megszívató magyar. De a valóságban egyikükről sem tudok semmit. És talán ez a legfontosabb felismerés: nem az mutatja meg igazán, milyen emberek vagyunk, hogy milyen gondolat villan át rajtunk, hanem az, hogy mit kezdünk vele. Aztán persze jöhet még egy parti. És ha megint elveszem a partit, majd meglátjuk, melyik nemzet lesz éppen a hibás. Kép: Open AI #előítélet #emberiagy #önirónia #sztereotípiák #játék #gondolatok #önismeret

Egy lengyel férfi, Wiesław, a családi okok miatt az utolsó pillanatban lemondta a Medjugorjéba vezető zarándokutat, így elkerülte a súlyos balesetet, amely az M3-as autópályán történt, és amelyben 12 ember életét vesztette, köztük több ismerőse. #M3asAutopalya #buszbaleset #Lengyelország

A halál – az elfogadhatatlan végesség Talán nincs még egy olyan bizonyosság az emberi életben, amelyet ennyire nehezen tudunk elfogadni. A halál mindig is ott állt mellettünk: a barlangok sötétjében, a piramisok árnyékában, a középkori templomok falain, a csatatereken, a járványok idején és a modern kórházak steril folyosóin. Mégis minden korszak embere úgy érezte, hogy a halál valamiképpen idegen. Mintha nem hozzánk tartozna. Mintha valami rendellenesség volna az élet rendjében. A történelem során az emberek nem egyszerűen meghaltak – értelmet próbáltak adni a halálnak. Az őskori temetkezések azt mutatják, hogy már tízezer évekkel ezelőtt is hittek valamiféle folytatásban. A halott mellé fegyvert, ékszert, ételt, használati tárgyakat helyeztek. Nem azért, mert a földnek szüksége volt rájuk, hanem mert úgy gondolták: a halottnak még szüksége lehet rájuk. A sír nem a vég volt, hanem egy kapu. Az ókori egyiptomiak talán minden népnél komolyabban vették a halál utáni életet. A test megőrzése, a mumifikálás, a sírkamrák díszítése, a Halottak Könyvének szövegei mind arról szóltak, hogy a halál csak egy állomás. Az ember lelke tovább él, de ehhez szüksége van arra, hogy neve fennmaradjon, teste felismerhető maradjon, és átkelhessen az istenek ítéletén. Számukra a feledés volt az igazi halál. A görögök egyszerre féltek és filozofáltak a halálról. Homérosz hősei dicsőséget kerestek, mert tudták, hogy az élet rövid. Platón a lélek halhatatlanságáról elmélkedett, míg a sztoikusok azt tanították: a halál természetes, ezért nem szabad rettegni tőle. Könnyű ezt kimondani. Sokkal nehezebb akkor, amikor egy szeretett ember utolsó lélegzetét halljuk. A középkor embere sokkal közelebb élt a halálhoz, mint mi. A gyermekhalandóság magas volt, a járványok falvakat pusztítottak el, a háborúk mindennaposak voltak. A halál nem kivételes esemény volt, hanem állandó jelenlét. Ezért született meg a memento mori gondolata: emlékezz a halálra. A koponyák, homokórák, csontvázábrázolások nem a borzalmat akarták növelni, hanem emlékeztetni: az élet mulandó, ezért számít, hogyan élünk. A gyász is egészen más volt. Ma gyakran igyekszünk gyorsan túljutni rajta. A társadalom türelmetlen a gyásszal szemben. Néhány hét után azt várja, hogy térjünk vissza a munkába, a hétköznapokba, a mosolyhoz. Régen a gyásznak ideje volt. Hónapokig vagy évekig fekete ruhát viseltek, letakarták a tükröket, megállították az órákat a halál pillanatában. A házban virrasztottak a halott mellett. Nem elrejtették a halált, hanem együtt voltak vele. A 19. században a halál szinte családi esemény volt. A halottat otthon ravatalozták fel, a rokonok megérintették, elbúcsúztak tőle. Különös szokások is kialakultak: hajtincsből készített emlékékszerek, posztumusz fényképek, amelyek az utolsó közös emléket őrizték. Ezek ma talán hátborzongatónak tűnnek, de valójában ugyanarról szóltak, mint minden gyász: ne tűnj el teljesen. És talán ez az emberiség legnagyobb közös története. Nem a háborúk, nem a birodalmak, nem a királyok. Hanem az, hogy minden korszak embere megpróbálta valahogyan legyőzni a végességet. Emlékművekkel, sírokkal, legendákkal, vallásokkal, gyermekekkel, könyvekkel, dalokkal. Minden kultúra feltette ugyanazt a kérdést: valóban ennyi az ember? A halál azért olyan elfogadhatatlan, mert a szeretet nem ismeri a végességet. Amikor elveszítünk valakit, nemcsak egy embert veszítünk el, hanem a közös jövőt is, amelyet elképzeltünk vele. Ezért a gyász valójában nemcsak a múltról szól, hanem az elveszett jövőről is. A történelem azt tanítja, hogy a halált soha senki nem tudta megszelídíteni. De azt is, hogy az emlékezés különös hatalom. Amíg kimondjuk valakinek a nevét, amíg felidézünk egy történetet, egy mozdulatot, egy nevetést, addig valami mégis ellenáll a végességnek. Talán ezért építünk sírokat. Talán ezért gyújtunk gyertyát. És talán ezért mesélünk történeteket azokról, akik már nincsenek közöttünk. Fotó: Open AI

Az élet nem mindig akkor hozza el a legszebb ajándékokat, amikor várjuk őket. Néha a türelem, a kitartás és a csendes munka készíti elő azokat a pillanatokat, amelyek később mindent megváltoztatnak. Ne add fel csak azért, mert még nem látod az eredményt. Minden nap, amelyben hittel és szeretettel teszed a dolgod, közelebb visz ahhoz, ami igazán neked van szánva.