❗ Akkor megint ideje kinyitnom a pofámat. NAGYON nem tetszik a magyar kormány jelenlegi Ukrajna-politikája, és még kevésbé az, ahogyan erről kommunikál. És ezt Tisza-szavazóként mondom. Nem tud ez a kormány annyira jó gazdaságpolitikát, korrupcióellenes politikát vagy bármi mást csinálni, hogy cserébe szó nélkül elnézzem azt, amit most Ukrajnával művel. Mert jelenleg kurvára úgy néz ki, hogy bizonyos kérdésekben közel sem szakítottunk eléggé azzal a politikával, amelyből áprilisra elegem lett. A júniusi magyar–ukrán kisebbségjogi megállapodás után Magyarország ugyan engedte az első, majd a hatodik uniós csatlakozási klaszter megnyitását, szeptemberben viszont egyedüli tagállamként blokkolta a 2–5. klasztert. A kormány ezt azzal indokolja, hogy Ukrajna még nem hajtotta végre a kárpátaljai magyarok jogairól vállalt intézkedéseket. Csakhogy a vállalások jelentős részének határideje csak 2026 végén, illetve 2027-ben jár le. Hozzáteszem: vannak teljesen valós magyar kifogások is az előkészítés alatt álló ukrán jogszabály szövegével kapcsolatban. Éppen ezért kellene erről kurvára világosan, pontról pontra kommunikálni. Mi nem teljesült? Mi elfogadhatatlan? Mit várunk Kijevtől? Mi teljesülése esetén oldjuk fel a blokkolást? Mert a ködösítés nem külpolitika. Magyarország meghívást kapott a Kárpáti Nyolcak regionális együttműködésébe, de nem csatlakozott, és a közös nyilatkozatot sem írta alá. A magyar ügyvivő ott ült a kijevi találkozón, Magyar Péter pedig közölte, hogy „jó okkal” maradtunk ki. Remek. Akkor talán ideje lenne azt is elmondani, mi a fasz az a jó ok. Mert ezt a Külügyminisztérium még a sajtónak sem volt hajlandó világosan megmondani. Ehelyett sikerült nyilvános üzengetésbe keveredni az ukrán külügyminiszterrel. Egy olyan regionális együttműködés kapcsán, amelynek témái között biztonság, energia, logisztika, beruházások és határokon átnyúló gazdasági együttműködés szerepelnek. A Mol és az ukrán Naftohaz közben memorandumot kötött magyarországi, az ukrán határhoz közeli kőolajtermék-tárolási kapacitások létrehozásáról, mire Magyar Péter gyakorlatilag azonnal kijelentette, hogy „amíg Tisza-kormány van”, ilyen tározó nem épül Magyarországon. A kormány szerint a Mol ehhez nem kérte a hozzájárulását. Rendben. De akkor szeretném tudni, hogy pontosan mit is utasítunk el ilyen kategorikusan. Mi volt a projekt? Mekkora kapacitásról beszélünk? Ki finanszírozta volna? Ki üzemeltette volna? Milyen magyar gazdasági, energetikai vagy biztonsági előnyei és kockázatai lettek volna? Miért kell egy üzleti memorandumot politikailag agyonlőni még azelőtt, hogy a magyar társadalom egyáltalán megtudhatná, miről szól? Júliusban Magyar Péter és Zelenszkij még arról beszéltek, hogy hamarosan hosszabban találkoznak Budapesten vagy Kijevben, majd közösen Kárpátaljára is ellátogatnak. Szeptember 22-ig ebből a kétoldalú csúcstalálkozóból nem lett semmi. Közben sikerült megint eljutni oda, hogy az ukrán külügyminiszter „szükségtelenül konfrontatívnak” nevezi Budapest kommunikációját, a magyar miniszterelnök pedig közösségi médiában üzenget neki. A Tisza azt ígérte, hogy Magyarország visszatér a kiszámítható, szövetségesi, európai külpolitikához. Ahhoz a külpolitikához, ahol a magyar érdekérvényesítés nem egyenlő az elszigetelődéssel, az állandó vétófenyegetéssel és azzal, hogy minden második konfliktusból kommunikációs háborút csinálunk. Orbán Anita maga mondta májusban, hogy „a vétó nem lesz többet kampányeszköz”, és hogy véget kell vetni annak, hogy Magyarország a saját szövetségeseivel harcol. Ehhez képest most blokkolunk, kimaradunk, kategorikusan elutasítunk, majd amikor valaki megkérdezi, hogy mégis miért, azt a választ kapja, hogy „jó okkal”. Nekem ez kurvára kevés. És első lépésként valami egészen egyszerűt akarok látni. A magyar kormány képviseletét ezen a fotón. Ott, a szövetségeseink között. Ebben számomra nincs alku. És szerintem nagyon sok magyar számára sincs. #Magyarország #Ukrajna #Külpolitika
